Gyakran halljuk, hogy sok mese valójában inkább felnőtteknek szól. Egyik kedvenc gyerekkori mesém, Az önző óriás esetében sincs ez másképp. Oscar Wilde (1854-1900), ez az ellentmondásos életű, előbb híres, majd hírhedt szerző számos művében mutatta meg a bűn sötét bugyrait, míg meséiben az angyali szépséget és jóságot jelenítette meg. Az önfeláldozás, a szeretet, a barátság ereje elevenedik meg ezekben a csodálatos történetekben, amelyeket két kötetben A boldog herceg és más mesék, valamint a Gránátalmaház című gyűjteményeiben jelentek meg. Meséit, ahogy sok író, elsősorban két kisfiának írta, és gyakran mesélte nekik őket esténként. Az önző óriás nekünk, keresztényeknek különösen kedves történet, hiszen maga Jézus is megjelenik benne.

A gyerekek az iskolából menet a gyerekek minden délután szívesen mentek be játszani az óriás kertjébe. De egy nap, hét év után, az óriás hazaérkezett cornwall-i barátjától és éktelen haraggal tapasztalta, hogy a gyerekek bementek a kertjébe. Magas faalt kerített köré és kitett egy nagy táblát, amelyre az volt ráírva: „Idegeneknek tilos a belépés!” A gyerekek ezután nem játszhattak a kertben és mikor eljött a tavasz, az önző óriás kertjében tél maradt. A madarak nem daloltak és a fák nem virágoztak. Egy reggel egy kenderike jelent meg a kertben, s csodálatos énekére a gyerekek bemásztak a kertbe. „Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt.

És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.

– Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett.”
A kisfiú hálából megölelte és megcsókolta az óriást. Az óriás fejszével szétrombolta a kerítést, s ettől kezdve a gyerekek minden nap vele játszottak a kertben. De a kisfiú nem jött többé, s az óriás fájó szívvel vágyódott utána.

Az óriás nagyon megszerette a gyerekeket, ahogy Wilde csodálatosan leírja: „– Sok szép virágom van – mondta –, de mégis a gyerek a legszebb virág.” Az óriás azonban megöregedett, elgyengült és már nem tudott játszani a gyerekekkel, csak figyelte őket minden nap. Egy napon a kert zugában meglátta a kisfiút. Wilde szóképei és leírása kivételesen szép: „A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.

Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:
– Ki merészelt sebet ütni rajtad?
Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.
– Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!
– Megállj – felelte a gyerek –, mert az én sebeim a szeretet sebei.
– Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.
A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.
És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.”

Olvasásra ajánljuk: Jörg W. Rademacher: Oscar Wilde (Magyar Könyvklub, Budapest, 2001), Oscar Wilde: A boldog herceg és más mesék (Helikon, Budapest, 2015), Gránátalmaház (Szukits, Szeged, 2010).

Szerző: Talabos Dávidné Dr. Lukács Nikolett

Kövessen minket a Facebookon és nem marad le semmiről: